Régóta rágódom - stílusosan a gyereknevelés kapcsán - a tekintély, a szót fogadás, a hol a határ, hogy kell jól csinálni kérdésein. Ha mélyebben belenézünk, ez az élet nagyon nagy kérdése.

Túrunk odabent, feljön ez+az, aztán kiderül jobb esetekben (ha igazán mélyre sikerül jutnunk saját magunkban és van bátorságunk szembenézni is az ott látottakkal), hogy mit honnan is hoztunk. Aztán jön a "hidegvíz" a kritikus, bicskanyitogató helyzetekben, mikor az ember akár az apai, akár az anyai - valaha nagyon utált - mintáit véli felfedezni a szeretett drága gyermekkel való kommunikációjában.

Nem elhanyagolható módon szerintem ezért születik az embernek gyereke. Hogy ha addig jutottunk-nem jutottunk bármeddig is az önfelismerési mélységeinkbe, akkor aztán ha akarja az ember, ha nem, szembesül azokkal a helyzetekkel, ahol igencsak meg kell tennünk. 

Persze, ha nyitottak vagyunk. Egy kicsit is továbblépni azon, amit kaptunk.

Hiszen mihelyst felismerjük, hogy milyen nagy mértékben a neveltetésünk, szülői mintáik határozzák meg felnőtt korunk "szopóágait" annál inkább érezzük a felelősséget a gyereknevelésünkben. Én legalábbis nagyon.

Margóra: Biztosan sokat segített kb. 18 éves koromban egy autogén tréning, ahol erre vonatkozólag szerencsére kinyitották a szemem a szüleink mintája témájában, ez is egy olyan, amit alapvetően beépítenék a tananyagba kötelező jelleggel. Mondjuk néhány nagyon fontos és értékes tantárgy helyére.

Ahogy ezen filózgattam, hát szembejött egy írás Wanderer professzor úrtól és mindjárt világossá vált minden. A tudat forradalmáról szól, a homlokomra csaptam, hogy már értem. Értem a gyerekeimet, a vívódásaimat velük és azt, hogy mennyire jól van így, ahogy van.

A prof arról ír, hogy most zajlik a tudat forradalma. Ahol az emberek tudatukra ébrednek. 

Alapvetően jól nevelt, jószívű, nagyon szeretett gyerekek. Míg a nagyobbikam rendes iskolába jár (úgy értem poroszosba), addig a kicsit el sem tudom képzelni máshol, mint alternatívban. Tiszta lelkifurdalás, világ életemben iszonyatosan utáltam tanulni. Nem találtam benne semmi, de semmi jót soha. Esküszöm fizikailag fájt nekem, hogy tanulnom kellett. Tényleg, még a fősulin is. Most meg zaklatom szegényt, hogy tanuljon, mert a pontok, azokat számolgatják, ha ide-oda be szeretnél jutni. Néha megerőltetem magam és valami segítségfélét próbálok adni neki (pl. töritanuláshoz elmetérkép), de még most is annyira fáj, hogy képtelen vagyok minden nap leülni vele tanulni, vagy kikérdezni, vagy ilyesmi.

De nem visz rá a lélek, hogy kivegyem onnan és elvigyem alternatívba. De miért??

Szóval említett írásban érkezett a válasz. A nagyobbik még más energiákkal született. Más feladattal. Neki még meg kell tapasztalnia a klasszikus részt - finoman még részese kell, hogy legyen a régi világnak. Nagyon intelligens gyerek és ahogy én is szigorú szabályok között nőttem fel, Neki is szüksége van korlátokra. Attól érzi magát biztonságban. Hogy - ahogy én is tettem annó (vagy még most is??) - lehet azokat kedvünkre feszegetni. És lépésről lépésre közeledünk az alternatívba való áthangolódásra.

A kicsi az más. Ő aztán konkrétan és hajszál pontosan tudja mit akar. Az első perctől. Lehetetlenül és elképesztően tudja. Az Ő energiája már az új világé. Semmilyen szinten nem tud kapcsolódni a régi világ szokásaihoz, szabályaihoz. Nem is érti őket. 

Annyira nagy ajándék nekem ez a két Tündér! 

A kulcs megint a megérzés. Amit fel kell ismerni és meg kell fogadni. És amennyire ez a gyerekekről szól, ugyanannyira szól rólam is. Ahol tartottam a saját önmegismerésemben, oda pottyant bele a gyerek. Ahogyan soha semmi sincs véletlenül, úgy természetesen ez sem. Mindkettőnknek benne van a maga kis feladata.

Tartsuk ezt is tiszteletben. Örüljünk, mosolyogjunk, gyönyörködjünk a hóesésben. Éljünk meg minél több pillanatot, amit csak tudunk. Értünk van minden :)