Megint nem tévedett a megérzésem. Dolgom van ezzel. Eddigi eszmefuttatásaim közepette bevillant ugye a férfi-női egyensúly rendbetétele önmagamban. 

És máris itt a következő esemény. Családi életet éltem egy nagyon közeli és kedves barátommal és párjával. Valamiért úgy érezték, hogy az én jelenlétemmel talán tudnak kommunikálni egymással. Ezen meg sem lepődünk, folyton valami hasonló helyzetben csücsülök. De tudván, hogy semmi nincs véletlenül, hát lássuk, miről szól az ő feladatuk, "problémájuk" nekem? Szebben fogalmazva egyértelmű, hogy ami az emberrel történik, az mindig, kivétel nélkül mindig tartogat valami tanítást számunkra.

Margóra: szerintem ebben rejlik a segítők segíteni tudása. Hiszen soha, de soha nem azzal segítünk, tanítunk, hogy megmondjuk valakinek a véleményünket, vagy ha elmondjuk neki merre kellene mennie, esetleg kérdésekkel rávezetjük a megoldásra. Még ha igazán jól tudjuk és igazunk van, akkor sem. Minden "segítséget kérő" azért kerül a "segítő" életébe, mert valami tanítást tartogat a "segítő" szempontjából a segítő saját fejlődésében. És mivel fejlődik általa (a segítséget kérő "problémája" által), ezért példát mutat neki, aminek az energetikája már át tud menni és a példamutatásával máris segített.

És csodák csodája hova jutott a beszélgetés??? Hát oda, hogy igen, a hölgy azért csücsül ebben a szituban, mert a nőiességét nem rakta még helyre. Felnevelt egyedül két gyereket, kialakította az életét, jó munkahely, jó fizetés, ő bizony nem függ senkitől, hát ezzel oly remekül felemelte a férfi énjét, hogy még egy klassz nőgyógyászati pozitív rákszűrést is produkált magának. Mivel nem volt jó mintája a párkapcsolatban lévő női-férfi szerepek jó egyensúlyára és mert társadalmilag a korosztályunk még igencsak abban nőtt fel, hogy a férfit bizony körbe kell ugrálni, és jól feladni önmagunkat érte, hát ahogy párkapcsolatba került, rögtön kiugrott a felborult egyensúly. Hiszen hol máshol, mint a párkapcsolatban érződik a leginkább, hogy a férfi nem férfi, a nő nem nő a kapcsolatban. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a pár férfi tagja is éppen ezt tanulja egy ideje, hogy hogyan is kellene férfiként viselkedni.

Azt mondta tudja az eszével...hogy ő megáll inkább a saját lábán és nem akarja elveszteni a nőiességét, mert a párja a nőiességében "tépázza". Hát igen, amikor az eszünkkel ezt jól tudjuk, akkor bizony ott dolgunk van. Jól tudjuk, hogy mi milyenek vagyunk. Általában mindig ezeken a jól tudjuk magunkról dolgokon kell jól változtatnunk. Nyilván ott fáj, ahol az aktuális leggyengébb láncszemünk, azaz a következő megoldandó feladatunk bújik. Hisz a nőiességét nem tudja senki más megtépázni, ha a helyén van. Ugye. Mert tudjuk, hogy sosem más az oka a bennünk kialakult érzéseknek, hanem mi magunk.

Szóval a feladatom, hogy miután helyre raktam önmagamban a nőiességemet, azonnal tartsam is meg a következő párkapcsolatomban. Na ezért villangatott ez a kis manó gondolat mostanában.

Kezdem azzal, hogy sokszor elmondom a tükör-énemnek, hogy szeretem.

Megbékélek a +15 kilómmal. Már csak 15 kg magányérzésem és önértékelési javítandóm van.

Igen, megérdemlem és szerethető vagyok.

 ja---és mielőtt elfelejteném: kutyával ott tartunk, hogy rájöttem, neki tök mindegy, hogy én szorongatom-e a seprűt vagy sem mikor már odaadtam neki a kajáját. Én meg aztán morgás ide vagy oda, az 'hót zicher, hogy nem fogom a seprű nyelét a kutyán használni, erre mit juttatott eszembe a kedves barátom barátnője?? Miért nem spriccelem le vízzel a kutyát? Azt nagyon utálják - tényleg, eszembe sem jutott. Pedig egy évvel ezelőtt ezzel szoktattam le az ugrálásról :) 

spricli elő!